2014. március 12., szerda

egy szerda is lehet ünnep


 Egy francia társulat, a Traversant 3 jött a Bóbitába, a Frankofon rendezvénysorozat részeként. Itt egyszeri előadás volt a "Kavics a csizmában" ezért mit volt mit tenni, menni kellett, látni kellett. Megint megcsapott a bábszínház illata, valami érdekes múlt- béli emlékeket idéző, számomra igéző hangulat. Meggyőződésem, hogy valamikor, nem ebben az életben, nekem erős kötődésem volt egy ilyen bensőséges színházi térhez. No mindegy, most másról akarok írni, egy jelen-béli élményről.
 A "Kavics a csizmában" Hüvelyk Matyi története, az Óriás szemszögéből. (Szerintem ez inkább a felnőttbábjáték kategóriából.) A történet viccesre és végül hátborzongatóra sikerült, engem nem ez ragadott meg,- (A sztori olvasható a Bóbita weboldalán is. ) a hangulata sokkal inkább. Másrészt folyton rádöbbenek, ha jó előadást látok, hogy egy aprócska remek ötlet is milyen hatalmasat szólhat a színpadon.
(Jó technikai gegek jókor. pl. az addig egyhangú zene vált egy dinamikusabbra, s ennél a résznél diszkógömb megvilágítás a nézőtér fölött. Az ilyen részletek nagyon kellenek, újratöltik az érdeklődést. ) A technikák finom keverése nagyon hatásos.
 Az egész előadásnak volt egy remek hangulata, a vásznon árnyjáték, s oldalt egy színész hózentrógeres- inges- sapkás öltözékben, mint egy szinkron színész játszotta a hang élmenyt, de annyira jól, hogy sokszor képtelen voltam a képeket nézni, annyira szórakoztató beleéléssel játszott. Nem a képek rovására, ugyanis a képek éppen nem annyira érdekesek, hogy ne lehetne kitekinteni. A vizuális rész gyorsan értelmezhető, leegyszerűsített, tehát nem igényelt hosszas vizsgálódást. Képileg nem voltak rejtett gegek. Nagyon tetszett, hogy olykor egyenesen beállt a kép elé a színész mintegy leváltva a vetítést. Ezek a részek nagyon erősek voltak a szándékos felfokozott játék miatt. A nézők nagyon értékelték ezeket a váltásokat.
A vászon másik oldalán egy zenész állt, ő egyszer lépett ki a zenész szerepkörből, a mellette lévő gépet üzemeltette egyszer, ekkor értettem meg a kezeslábasának jelentőségét.
 A vetített képeket a nézők szeme láttára a színpad előtt cserélgette, s mozgatta két művész.
A régi filmszínházak hangulata jött elő számomra, ahol még a mozi gépész is fontos szereplő volt, mindenki ismerte és számon tartotta. A szórakozáshoz meg elég volt egy verkli és a vetített képek.
 Valóban, nem kell sok a jó szórakozáshoz, de sokszor épp a profizmus miatt gondoljuk, hogy nem kellett sok, pedig mennyi munka volt benne!

                                                       / a képek forrása az internet/